Somosi Rita művészettörténész írása
Az Édenkert motívuma a nyugati vizuális kultúra egyik legrégebbi és legösszetettebb toposza. A paradicsomi állapot, mint az ártatlanság, a természet közelsége és a teremtett világ harmóniája iránti vágy kifejeződése, számos történelmi korszakban és művészeti médiumban megjelent. A kortárs fotóművészet, amely különösen érzékeny az ember és természet közötti viszony újraértelmezésére, sajátos módon nyúl ehhez a tematikához. Jelen bevezető célja annak vizsgálata, hogyan értelmezi újra az Éden fogalmát a kortárs fotográfia médiumán keresztül Vasali Katalin Éden című sorozata. Az Éden fogalma a Biblia Genezis könyvéből ered, ahol Isten a világ teremtése után egy kertet ültet, és ott helyezi el az első embert, Ádámot és Évát. A kertet a zárt, biztonságos, isteni rend szerint működő világként ábrázolják, ahonnan a bűnbeesés után következik a kiűzetés, és ezzel az ártatlanság elvesztése. A kora keresztény és középkori művészet az Édent ritkán jeleníti meg konkrét térként. Inkább szimbolikus struktúraként értelmeződik, gyakran kapcsolódva a Szűz Mária tiszteletéhez. A hortus conclusus – az elzárt kert – motívuma ebben az időszakban a női tisztaság, isteni védelem, illetve a spirituális belső tér metaforájává válik. A reneszánsz korszak humanizmusa új esztétikai és gondolati kereteket hozott: az Éden megjelenítése részletesebb, természethűbb lett, gyakran antropomorfizált kertként funkcionált. A barokk és romantika idején az Éden idilli tájként jelenik meg, ahol a természet szépsége az isteni teremtés tökéletességét hirdeti. A 19–20. századra a vallási kötődés háttérbe szorul, és az Éden egyre inkább utópisztikus vágyképpé, illetve ironikus reflexióvá válik – különösen a modern ökológiai és társadalomkritikai diskurzusokban.
A fotóművészet, ellentétben a festészettel vagy szobrászattal, nem rendelkezik az Éden konkrét ikonográfiai hagyományával. Ennek ellenére a paradicsom, az ártatlanság, illetve az ember és természet kapcsolatának tematikája gyakran visszatér szimbolikus, konceptuális vagy metaforikus formában. A fotográfia médiuma lehetővé teszi az Éden – mint eredendő harmónia vagy elveszett állapot – érzékeny újraértelmezését. Az érintetlen, ember nélküli természet gyakran a romlatlanság és isteni rend nosztalgikus képzetét kelti, ugyanakkor sok esetben a természet mesterséges manipulációja, rekonstrukciója is megjelenik.
A kortárs fotográfiában az Éden motívuma többféle jelentéssíkon is megjelenhet: egyrészt nosztalgikus múltként, amely az ember természethez fűződő ősi kapcsolatának elvesztését és ennek vágyát idézi meg; másrészt kritikai tükörként, amely reflektál a természet pusztítására és a globális ökológiai krízisre; harmadrészt pedig mint belső, mentális tér, ahol az Éden eszméje pszichés vagy spirituális szférába emelődik.
Vasali Katalin Éden című sorozata ezekre a jelentéssíkokra épül: munkáiban ötvözi a kortárs fotóművészet technikai lehetőségeit a vizuális kultúra ősi, archetípusos motívumaival. Minden képe fotómontázs, azaz több, egymástól különálló felvételből konstruált új kép, amely így egy tudatosan szerkesztett, képzeletbeli tájat jelenít meg. A fényfestéssel készült éjszakai felvételek különleges atmoszférát teremtenek – egyszerre dokumentálják a természet jelenlétét, miközben egy idealizált, mitikus világ érzetét is felidézik.A képeken dominálnak a gazdag színek, a természeti bujaság, és a romlatlanság vizuális gesztusai, ugyanakkor az egész látványvilág tudatosan szerkesztett, mesterséges. Az így létrehozott terek nem valóságos helyszínek, hanem vágyott természet-töredékekből összeálló esztétikai konstrukciók. Az objektivitást ígérő fotográfiai médium ebben az esetben a természet szubjektív újrakonstruálásának eszközévé válik. A sorozat tehát nem egyszerűen dokumentál, hanem reflektál is: a természet mint idilli, mitikus tér – az Éden – soha nem volt teljesen hozzáférhető, s a kortárs társadalmi és ökológiai viszonyok között egyre inkább csak digitálisan felépíthető, mesterséges illúzió marad.
A Éden sorozat egyes képein – például azokon, ahol sűrű növényzet, vízfelület és erdei térstruktúra jelenik meg – a fotóművész komplex, rétegzett képi világot hoz létre. A képek gyakran mély tónusúak, éjszakai megvilágításukkal fokozzák a titokzatosság és időtlenség érzetét. A fényfestés technikájával kijelölt felületek – például egy fa koronája, vízfelszín vagy egy kő – éteri ragyogással tűnnek ki a sötét háttérből, ezáltal mintha egy másik dimenzióban, a profántól elemelten léteznének. A kompozíciók többnyire szimmetrikusak vagy centrálisan építkeznek, ami klasszikus tájkép-szerkesztésre utal. Ez tudatosan idézi meg a festészeti hagyomány Éden-ábrázolásainak rendjét: a természet itt is szabályosan rendezett, hierarchikus, „isteni rend” szerint strukturált. A montázs révén azonban ezek a képi elemek különböző valóságdarabokból származnak – így az egész látvány valójában sosem létezett térként, csupán a művész képi víziójaként. Egyes részleteken – például egy különösen élénk mohaszőnyegen vagy mesterségesen megvilágított virágon – a természet túlzott bujasága, fényben úszó túlrealitása hangsúlyosan jelenik meg. Ez az esztétikai túlzás az Éden-fogalom romantikus és idealizált aspektusára utal, ugyanakkor iróniát, műviséget is hordoz: az idill itt már nem őszinte, hanem gondosan szerkesztett látvánnyá válik.
Az emberi jelenlét hiánya szintén jelentéses. A képekből kiszorul minden antropomorf nyom, ami egyrészt utalhat az eredendő, bűntől mentes világra, másrészt reflektál az ember természetpusztító szerepére. Az így megalkotott tér olyan, mintha egy elveszett világ vizuális emléke lenne – mintha a paradicsom nem is a jövő utópiája, hanem a múltba veszett lehetőség lenyomata lenne.
